Kecskeméti Kálmán:
A mágikus metafórák mestere



E sorok írója abban a szerencsés helyzetben van, hogy Németh Géza művészetét a korai stúdiumoktól napjainkig figyelemmel kísérhette. Tanúja lehetett annak a szellemi erôfeszítésnek, ahogy a művész a természethez viszonyított helyzetét megpróbálja függetleníteni a kor által sugallt elôképektôl, majd mélyre ásva, önmagából felszínre hozta ôserejû tektonikus látomásait.
Németh Géza – aki egyúttal kiváló építész is – korábbi képein romokat festett, akárcsak Piranesi, de nem az antik világ különös építészeti tereit, hanem a pusztulás – civilizációnk pusztulásának képeit. Ezek a romok nem sugallták az elmúlás nagyszerûségét, nem fedtek fel addig sosem látott térkapcsolatokat – ezek a romok végsô képei voltak egy elsüllyedt világnak. Ezeken a romokon nem épül soha semmi újjá, a kultúrtörténet sem tud velük mit kezdeni — ezeket a romokat el kell felejteni, mert valami egészen más kezdôdik az emberiség történetében.
Ezután következett el Németh Géza mûvészetében az a hatalmas változás, amely az organikus metaforák korszakát eredményezte.
A mûvész különös rajzolatokat fedez fel a homokban, ôslenyomatokat, gyökereket fényképez és rajzol. Megjelennek a természet démonai szitanyomatain. És amint a világon a kisebb dolgok magukban hordozzák az egyetemes teremtés szellemiségét – úgy jelennek meg a festô munkáiban a kozmikus történések: elemi erejû gyûrôdései az anyagnak, egy spirituális tér görbületei, belülrôl fénylô hatalmas formák.
Erwin Panofsky, a német születésû amerikai mûvészettörténész írja a manierizmus természetszemlélete kapcsán: „...a látható világ csupán a láthatatlan, „spirituális“ tartalmak kifejezésére szolgáló metafora...“
Ezek a mágikus metafórák jellemzik Németh Géza legújabb – részben Amerikában festett – mûveit.
Különös paradoxona ennek a pályának, hogy az érett stilusu munkák – dacára annak, hogy Amerikában készültek – letagadhatatlanul felidézik a magyar népmesékben és mondákban megelevenedô természetszemléletet. A sámánok, varázslók, manók különös világát: egy nép ôsi emlékezetének helyszíneit.
Nem kell hozzá különösen nagy fantázia, hogy elképzelhessük amint a hatalmas fatörzsek között látomás támad – a csodaszarvas! Olyanok ezek a „tájképek“ mintha épp most lépett volna ki belôlük a két magyar mondai figura a Fanyüvô és a Sziklagörgetô.
A mitosz tájai ezek a képek, az ôstörténeté, a kezdeteké, a kultúra születéséé. S amint a népek emlékezete a közös múltban gyökerezik – úgy találja meg Németh Géza képeiben minden nép a közös ôsi tájat.