Román József:
Németh Géza művészetéről

Ha feltételesen elfogadjuk a művészetfilozófia kétirányú osztályozását, akkor Németh Géza kiállítása szemléletesen jeleníti meg e két felfogást. Az emberi szellemben a világ szemlélete kifejezheti a törvényt, az abszolút rendet, de megjelenhet érthetetlen, felfoghatatlan rendezetlenség, anarchia alakjában is. Mert íme, itt van előttűnk egy – szinte kővé vált, a természet formálta emberi arc tragikus átalakulása, a kételytől, a környezettől, a világtól gyötört lény... a magunk, szinte Krisztusként megszenvedett átváltozása a halálig – ezúttal a megváltás reménye nélkűl. Á‰s a látvány azt sugallja, hogy megismételjűk a kérdést: „Honnan jövűnk? Mik vagyunk? Merre tartunk?" Eltévedtűnk volna a mindenség rengetegében? Ez is lehetne a képsor egyik interpretációja, ha nem érzékelnénk itt kellő nyomatékkal Mózes súlyos intelmét. Lényéből, tekintetéből árad az emberi téblábolásból kivezető törvény. Onnan, a természet vagy az Istenség magasából szállt le a PARANCS! Az emberi társaság egyűttélését biztosító szigorú rend. A rend törvénye. Ilyen kűlönös jelekkel egyesíti – szintetizálja – az ember és az univerzum ellentmondását, két filozófiáját Németh Géza itt bemutatott művészete. Azt már szinte mellékesen jegyzem meg, hogy a művész élete, civil munkája is az említett látszólagos kettősség jegyében zajlik. Á‰pítész: konstruktőrként az anyag, a követelmények, a szilárd rend kényszerének engedelmeskedik. Képzőművészként azonban felszabadultan kalandozhat a képzelet és az alkotókedv. Más kérdés, hogy a fantázia száguldásait is szigorú – ámbár titokzatos, alig felismerhető – kűlső-belső rend diktálja. Jó szerencsénk, hogy e kiállítás nem kényszerít láthatatlan törvények kutatására, mert a látvány élménye részben önmagában is feltárja és rejti mindannyiunk titkait.
Román József