Vissza kellene fordulni, mielőtt végleg...
A „vissza kellene fordulni“ mindig kapóra jön, ha felmerűl a „végleg“.
A stációk sora rendezhető, átrendezhető, mintha minden egyes állapot arra szolgálna: a végtelen sok út, amely miden egyes sorból kisarjadhat, a stációk sora is végtelen. Hát nem, a stációknak mindig van egy utolsó pontja. A végtelen sok út, szerteindázó értelmezés, érzelmi hajszolódás, bárhonnan is indult, az utolsó stációban összefut. Mindegy, hogy a sornak melyik darabja kerűl utolsó helyre, a stációk sora mindig véges. Vissza kellene fordulni, ha már pont a lehajtott, kissé a kőbe visszabillent fej lett az utolsó pont. Vissza kellene fordulni... beleűtközni a mögötte szorosan sorakozókba?... beleűtközni a saját síkba, hol mintha még tér lenne?... kiszínesedni, az árnyalatokból szivárványnyalábbá foszlani?
A rezignáció emléke a kőből éppen csak kiemelkedik, árnyalatai a melankólia rezdűlései, fejbillentése a tűnődés időtlensége.
Vissza kellene fordulni... a megérkezettségből.

Rózsahegyi György