Stációk V. 2001
EZ A NÁ‰HÁNY SOR
nem lehet szokványos műelemzés – Németh Géza ezredfordulón festett, hét kompzícióból álló portrésorozatának csupán egyik stáció képéről lévén szó – csak a kép hevenyészett szövegillusztrációja. Á–nkényesnek is minősíthető kiemelésűnk tárgya az akrillal vászonra rögzített, 90 x 90 cm-es sorozat egyik pontosan és véglegesen megjelölhetetlen sorrendiségű darabja, amelyet azonosságok és árnyalatnyi kűlönbözőségek – hangsúlyozzuk: kűlönbözőségek – kötnek a másik hat kompozícióhoz.
A stációk tárgya, hogy mivé torzulhat, deformálódhat egy olyan arc, amelynek eredeti, normális formája nem ismeretes (vagy amelynek már az eredeti állapota is torz).
Az „én képemen" felcsúszik az áll – a köznapiságok szintjén beérkezett egy barátságtalan, váratlan bal felcsapott –, szétlapul az orr, szétterűl a koponyacsont: mintha időkoptatta domborművé válna ez az arc. A szűrkéskék színek fakóvá árnyalják a koloritot, a képsíkot plasztikussá emelő foltok elmosódottságokban játszanak, a figura valamiképpen a misztikába transzponálódik, bálvánnyá alakul, pedig tudható, hogy itt egy ember kűzd eszeveszetten önmagával. Zavarunkban esetleg kezdjűnk elterelő befogadási manőverekbe, próbálkozzunk névadási kísérletekkel?
Wehner Tibor