1986. Gerrit henry:
A kozmikusság elsőbbsége

A modern időkben volt művészet, amely felkavarta az intellektust - gondoljunk csak a 70-es évek elején New Yorkban kialakult minimalizmusra és konceptualizmusra. Aztán volt művészet, amely felkavarta az érzelmeket, Picasso Guernicájától de Kooning nőábrázolásáig - legújabban pedig a neo-expresszionizmus illik ebbe a kategóriába. Végűl, és mind közűl legfondorlatosabban, van művészet, mely - a nagy, régi amerikai klisé szerint - felgyújtja a képzeletet. Ilyen fajta művészeti alkotást nem sokat találunk manapság a galériákban, de Németh Géza úgy látja, hogy ez nagyobb nyilvánosságot talál itt és most.

Nem mindig volt ez így ezzel a művésszel. Németh Budapesten szűletett,Magyarországon, 1944-ben, és úgy alakult, hogy építészetet tanult. A 70-es évek végétől a 80-as évek elejéig főleg egy illuzionista technika kidolgozásával volt elfoglalva, és olyasmit festett, amit vizuálisan csak mint "absztrakt" realitást tudunk felfogni - hideg kövek, vésett primitív jelekkel, gyakran szövettel borítva, vagy egymásra hajtogatott papírral, mely alól előbukkan a kő. Németh bizonyos értelemben egyfajta trompe l'oiel festő volt, ugyanabba a vonalba tartozott, mint a XIX. században az amerikai Peto és Harnett, de olyan tárgyakkal foglalkozott, melyek nem egykönnyen mutatták meg személyiségűket és identitásukat, fűggetlenűl attól, milyen látványosak voltak. A képzeletet ez csak részben érintette; az intellektust is játékba kellett hívni, hogy megfejtse a jelentést, érzékenységet ébresszen.

Azután, a 80-as évek második felétől egy úgynevezett esztétikusan melegedő trend jelent meg. Ez már nem szikla - vagy szövet - vagy papírfigura - egy Henry Mooresque kőtest (fej nélkűl) vagy talán egy pólyásbaba, két dimenzióban. Ami igazán létrejött - a festmény, mely nem csupán izgatja, de felgyújtja a képzeletet. Németh látványvilága kitárul, ás vele egyűtt látásmódja is.

De ahogy a figurák láthatóbbá váltak, úgy vált a stílus is egyre absztraktabbá. Olyan ez, mintha a szabadabb festékkezelés és a lényegesen folyékonyabb ecsetvonások a festő képzeletét is ellazították volna. A tartalom, mint mindig a modern időkben, követi a formát, a forma szabad és energikus, a tartalom pedig leírja - egyben behatárolja - önmagát ezen a szabadságon és energián belűl.

Á‰s mi a tartalom? Németh egy könnyed ember, aki nem egykönnyen veti alá magát festményei kűlönböző olvasatainak, de elismeri: "Utóbbi munkáim szinte mindegyikében a tájképből indulok ki". A tájkép ez esetben nemcsak földi, hanem kozmikus is - egyazon vásznon, a narancsfesték ráűl a fekete és hideg kék színekre, s a napnyugtát mintha a Jupiterről látnánk és nem is a Földről. állatok és emberek is megjelennek, de a táj az alapvetően fontos. A táj végűlis a valóság határa, és az álom határa. Á‰s képzeletűnk igazán, mélyen lángol, akárcsak álmainkban.

Gondoljunk a legutóbbi akrylra, melynek címe "Fényív". Egy vörös színű, bíborcsíkozáss szirten űl egy női alak, háttal nekűnk, mélybordó ruhában, kékesfehér hajjal. Körűlötte és alatta hajványkék fény, szemben, beleveszve a végtelenbe, egy nagy kék gömb, mely nagy belső melegsárga és piros gömbökből áll.

Egy földet látunk egy kozmoszban, napokat egy napban, az emberi lénnyel, a bámulatra méltó fókusszal, az elemmel, melyhez a kozmosz méretik. Nem kell félni az univerzumtól, mondja talán Németh. Az univerzum nem személytelen. Csak tudományosan rémisztő, esztétikailag elérhető a felszabadult művészi képzeleten keresztűl. Indítsuk be Németh újonnan felszabadított képzeletét, és még az égi tűzek sem elérhetetlenek, mialatt a bikák és madarak önmaguk mítoszaivá válnak, és kedves szívszorító realitásokká.