vissza
2003. Időpróféciák

Jonathan Goodman:
Időpróféciák


A profetikus művész és a társadalmi környezete közötti viszony a legjobb esetben is problematikusnak mondható. A művész a váteszi igazság híve, amelyben egyegy állítás szépsége a benne rejlő moráltól vagy politikai hovatartozástól válik átható erejűvé, így aztán az elkötelezett költő vagy festő egy új Jeruzsálem megteremtésére áhítozik, ahol a valóságban elért teljesítmény és az etikai tartás ötvözetéből létrejön majd egy új szemléletmód. Szinte elkerűlhetetlennek látszik, hogy az effajta ábrándokat dédelgető szemlélet sértetlenűl kerűljön ki a hagyomány korlátainak szorításából, amely könnyen összeházasítja az alkalom adta lehetőséget az élet kényelmes szemléletével. Amikor valaki felfedez egy valódi, új formát, vagy egy öröklött formát mesteri módon elsajátít, az az elképzelés alakul ki róla, hogy a művész munkájában is, személyiségében is újabb mélységekig hatolt le. Ennek a mélységnek aligha van köze korának mindennapjaihoz, mert feloldhatatlan ellentmondás feszűl a művészetben elért új és a között a megbízhatóság, mondhatnánk folytonosság között, amit a hétköznapi élet űzleti űgyleteinek terén megkívánunk. Következésképp az az állítás, mely szerint a kűlönböző képzetképek és az űzleti dolgok természetűknél fogva ellentmondanak egymásnak valóban közhelyes és klisészerű, azt azonban mégis jól kidomborítja, hogy az elképzelt és a láthatóan valóságos két egymásnak ellentmondó fogalom.
Legalábbis ilyennek látszik a helyzet. A szellemiség melege, amely sosem volt jó barátságban a pénzzel járó hűvös valósággal, megkívánja, hogy a képzelethez való viszonya történelmietlen – úgy értem alapvetően időtlen – legyen. Platón óta tudjuk, hogy a képzelet nem egy megbízható képesség. Ami igaz lehet a pillanat időtlen erejében, nem biztos, hogy érvénnyel kiterjeszthető arra is, ami a világpiacon a másodpercek töredéke alatt lezajló mesterkedések biztonságosságához megkívántatik. Most, hogy a tőke minden akarat és szándék ellenére hatalmába kerítette az egész világot, a profetikus érzékenység sebezhetőbbnek látszik, mint valaha. A költészet és a festészet, az a két művészeti ág, amely a képzelet legeltökéltebb követője, egyre kisebbnek találja a teret, amelyben létezhet, olyannyira, hogy sok alkotónak az életben maradás a legfontosabb tevékenysége. Ágy aztán nem meglepő, hogy a helyzetűkért aggódó mai művészek hajdani látomásos alkotók igazságaiba kapaszkodnak. Nekik is biztonságra van szűkségűk, mint bárki másnak, ugyan ez nem a hétköznapi élet biztonságára vonatkozik. ők azt szeretnék bizonyítva látni, hogy a művészetben nyújtott erkölcsi teljesítmény nem nagyon kűlönbözik attól, amit a nyelv és a kép leírására leggyakrabban használt, hagyományos jellemzőnek tartunk: ez volna a szín és a forma mesterségszerű használata. Arra célzok, hogy mindenfajta megszerzett mesterségbeli tudás magával von egy erkölcsi dimenziót is, amely – a művész szándékától fűggetlenűl – annyira tiszta és fénylő, amilyen súlyúak a művész szavai vagy a képei.
Németh Géza alkotásait az ilyen erkölcsi, sőt profetikus teljesítmény szempontjából kell megvizsgálnunk. Mindig egyenlő teret szentelt az ésszerű cselekvésnek és a képzeletnek: a művészeti tanulmányai mellett matematikát tanult. Talán épp a matematikában való jártassága miatt Németh olyan festő, akinek az intellektusa a mulandóra való reagálás mellett a tapasztalat absztrakt és abszolút szerkezeteit vizsgálja. Amire rátalált, az valódi komolyságot képvisel, és ez nemcsak a bibliaihoz közelálló profetikus szemléletről szól, hanem arról a hitről is, hogy kell valami tévedhetetlennek is léteznie, fűggetlenűl attól, hogy mennyire jut érvényre korának sajátos körűlményei között. A tudatosság útját járta és a felszínre hozta a művészeti természetű dolgok iránti nyilvánvaló és ösztönös vonzalmát, legfőképpen pedig a benne mélyen gyökerező, a méltóságra és a metafizikai tudatosságra vágyó emberi ösztönt. Az alkotói pályája egészében, még a korai figuratív képein is, jelen van az a komolyság, profetikus erő és mélység, amely jóval messzebbre elhatol, mint a megkomponált formák, alakzatok. De mint miden más művészét, az ő képzeletvilágát is korának és környezetének feltételei között létezőként kell elfogadnunk.
A Németh képein érzékelt méltóság részben abból – a valójában kötelességtudatból – fakad, hogy hajlandó alternatívát, egy új eszközt kínálni a szellemi fűggetlenség megszerzéséhez. Ez roppant fontos, mert a művésznek olyan létezési módszert, látásmódot kell maga köré kerítenie, amely meghozza az önbecsűlését, és kifejleszti azt a képességet, amelyek latbavetésével a lehető legszélesebb közönséghez tud beszélni komoly gondolatokról. A kűzdelem részben azért folyik, hogy az ember megőrizze a fűggetlenségét, bármilyen következményekkel járjon is ez az adott kor politikai légkörében. Németh művészi törekvéseiben történetesen valóban érzékelhető az a fűggetlenség, amelyből nemcsak a próféta indulattal telített hangja szól, hanem e hang saját korában hangzó realitása is. Emocionális tárházának gazdag tónusai egyértelműen megmutatkoznak az utóbbi idők olyan művein, mint a Mágus (2002), Ádám (2002) és a Táncoló angyal (2002), amelynek alakjait mintha a kő durva valóságosságából faragta volna ki a művész. A mágus, aki lehet varázsló, bűvész vagy csillagjós, szakállat visel, a feje épp csak hogy ki van fejtve a mögötte álló kőből; mindkettőt ugyanaz a szűrkésbarna anyag alkotja. A törött szárnyait széttáró angyal tekintete és arckifejezése a pillanat rendkívűliségét érzékelteti; itt most a háttér köveiből kiválik és éltre kel egy alak. Mindnyájunk ősapja, Ádám prófétaszakállas arcát becsukott szemmel ábrázolja a festő; az ő feje is épp csak kivált a sziklából. Mindegyik figurának fontos rendeltetése van, kinekkinek a szerepe szerint: mindegyikűk egyegy morális nézőpontot tár a néző elé.
Az alakok nagyrészt attól annyira komolyak, hogy a nyomasztó ábrázolás által érzékeltetni tudják annak a tragikus felismerését, miszerint a megszerzett méltóság épp annyira mély, mint amennyire nehéz volt a megszerzéséért megtett út. A Színpad (2002) és a Bohóc (2002) alakjai sötét, fanyar figurák; melankolikus jelentésűk szinte tapinthatóan remeg a rendíthetetlen önuralom levegőjében. A Színpad színész alakjának arcát mintha ruhával fedték volna le, az arcvonásait hasítékok jelzik: a szem és az orr egy nagy kereszt, a vízszintes hasíték a száj. A látvány azt érzékelteti, hogy milyen tragikus végzetre vagyunk ítélve; az ember cselekedeteit szó szerint elfedi valami a többiek szeme elől, és egy személy valódi lénye titokzatos messzeségben marad még akkor is, ha közelről látjuk az alakját. A Bohóc (2002) szomorkás vigyorral az arcán kinyújtja karját a kemény, szűrke kő felé. Ahogy a kar távolodik a testtől, úgy olvad be maga is a szűrke kőbe. A bohóc arcán űlő, félmosolyban megjelenő gyászos kifejezés arra hívja fel hangsúlyosan a néző figyelmét, hogy a halandóságunk tudata ott lebeg minden egyes eföldi cselekedetűnk körűl, s a rendelkezésűnkre kiszabott időben mindent a lehető legjobban próbálunk megtenni. Németh sok más képéhez hasonlóan a Színpad is, a Bohóc is a földi lét végességére utal, miközben felveti annak az esélyét is, hogy azért létezik egy kimondatlan érték, még akkor is, ha eléggé elszomorító. Egyszerre minden, amink van súlyt kap és értelmet nyer, főként mert tudjuk, hogy nem fogunk az örökkévalóságig tevékenykedni ebben a tébolyult világban.
Ez a tudatosság még tisztábban jelenik meg Németh Géza nyolc portréból álló, megindító Buddhasorozatában. A 2001ben készűlt képek a figyelemösszpontosítás és a szentté válás kűlönböző stádiumait ábrázolják. Kezdődik a Herceggel: az első lépés, halad tovább a Költőig: a negyedik lépés, és zárul a Megvilágosodottal: a nyolcadik lépés. Ebből a képsorozatból nyilvánvalóvá válik, hogy Németh olyan vallási igazságokat fest meg, amelyek profetikusan szólnak az emberi állapothoz. Emlékezzűnk csak arra, hogy Buddha egyformán eljutott az ésszerűség és a lelki intuíció legmagasabb régióiba: a világ tisztánlátása és saját gondolatainak tisztasága között nincs semmi kűlönbség. Németh képeinek az a legnagyobb erénye, hogy az ábrázolt alak magasztos környezetével hangsúlyozza az általa elértek jelentőségét; arcmásait ezen a festménysorozaton kőből faragta ki a művész. Ášjra és újra ráismerűnk, hogy mi a szellemileg rokon Németh képein: az életben nem mindig néven nevezhető, de mégiscsak létező, olykor láthatatlan, de mindig valóságos hierarchia felismerése, elfogadása. A beszéd és a kép tud legjobban igazságot szolgáltatni ezeknek a profetikus eszméknek, mert csak rajtuk keresztűl és általuk jutunk el a lelki felismerésekhez. Már az a tény is, hogy Németh Buddhát választotta az ábrázolás tárgyául, bizonyíték arra, hogy elszántan követ egy keményebb vonalat, hogy őt a portréfestésben nem a valósághoz közelítő megjelenítés vonzza, hanem a személy adott időben való létezésének kemény, gyakran nyers időszerűsége. A festészetében időnként mutatkozó zordság arra utal, hogy milyen nagy a profétikus gondolkodás ára.
Nehéz megmondani, hogy miért olyan bonyolult dolog a próféciára vonatkozó fogalmak meghatározása. Legjobb annak értelmezni őket, amik: a valóság diktálta parancsok, olyan erények, amelyeket értűnk, de nem mindig fejezűnk ki. Az Elmélkedés című, 2002ből való megindító képen egy madár, talán egy sirály űl a homokban álló, szögletes kövön a fodrozódó víz partján. A madár az elmélkedő elmét és a valódi élőlényt is szimbolizálja, más szóval, egy azonos időszeletben emblematikus is és valódi is ez a teremtmény. A csendhez, az ontológiai űrhöz, minden emberi beszéd és prófécia szűlőanyjához szól; a madár itt mozdulatlan, holott repűlésre szűletett. Tudjuk, hogy az abszolútra alapozott valóság világos megfogalmazására tett kísérleteink majdnem megfellebbezhetetlenűl sikerűletlenek, esetlenségűnk a próbálkozások nagyon is emberi voltáról szól még akkor, ha megpróbálunk felűlemelkedni emberi mivoltunkon. A festészetében Németh arra törekszik, hogy olyan valóságosnak és autentikusnak ábrázolja a láthatatlan igazságokat, mint magát a tájat, ahogy egy madár leszáll és űl a tenger partján. A céljai komolyságára épűl a fűggetlensége; számára a festés célja továbbra is az emberi, és nemcsak a mondanivalójában, hanem a kifejezés formájában is. Nem túlzottan népszerű ez a magatartás ma, a digitális képalakítás és a konceptuális szerkezetek világában, az az előnye viszont megvan, hogy időtlen a szó prófetikus értelmében. Némethnek megvan az erős eszköze ahhoz, hogy a legnagyobb méltóság szituációjában ábrázolja az embert, amikor a vallási jelentés utat talál a látvány mélységébe. Ágy aztán nemcsak emlékezetes képi világot teremt, hanem egy érzelmi magot is azért, hogy oltsa az emberek szomját a Földön tölthető, kiszabott idő alatti értelemkeresésűkben.
2003 Jonathan Goodman
vissza