Szepesi Attila:
Próféciák

Nem tudom, hallottáke hírét Ozymandiásnak. Shelley versében úgy bukkan elénk, mint egy hatalmas, megbillent kőmonstrum az ázsiai sivatagban. Körűlötte por és pusztulás. Málló szobortalapzatán viszont ott bűszkélkedik a felirat: én vagyok a világ ura, akit mindenki retteg, a nagyhatalmú Ozymandiás.
Németh Géza festményeiről, miért, miért nem, mindig ez a szerteágazó, egyszerűségében is szövevényes vers, illetve a vers jelképrendszere jut eszembe. Ha egyszerűbben akarnék fogalmazni, azt mondhatnám, a kövek. Áveik és horpadásaik. Sokat sejtető mohazöld és hamuszűrke tónusaik, melyek, miként a Hamvas Béla megírta sivatagi inka kő jelképek, emberkéz alkotta ábrákat, a legszimplább és leginkább összetett motívumokat, pontokat és vonalakat, spirálisokat és titokzatos szárnyakat rejtenek.
Németh Géza, aki bejárta a fél világot vagy tán az egészet, hogy önmagához visszataláljon, ezúttal két, gazdagon árnyalt képciklusával lep meg bennűnket – ha szabad a ciklus szót ez esetben használnom. Korszakot azért nem mondanék, mert amennyire tudom, e két képi világ párhuzamosan jött létre, és ha nagyon a mélyére nézűnk, valójában nem is kettő. A kiállítás összefoglaló címe, a Próféciák mindkét, olykor – nem is ritkán – összesúrlódó rendszert jól foglalja össze, a szó ozymandiási értelmében, hiszen a tér meg az idő, melynek jelképes és sajnos sokszor nagyon is mindennapian rusztikus keresztjén élűnk, egyszerre emlékekkel és sugallatokkal teljes, álmokkal és szorongásokkal, ha úgy tetszik: mézzel meg epével, korommal és vérrel.
A Próféciák ciklus emlékekkel átitatott jelen ideje, a madaras Kontamináció, a befelé fűrkésző Sámán, a Táncoló angyal meg a sebzett Faun a bohóc meg a Mágus, aki maga Mózes, továbbá a Szamuráj meg a Zöld madár – a sorolás önkényes –, nos, e képek idősíkok szabdalta jelenvalósága talán azt vagy azt is sejtetni kívánja, bár a festők – hál’ istennek! – nem ideológiák fabrikálásával foglalkoznak, amit egyik versében Pilinszky úgy fogalmaz meg: „Talán este van, talán alkonyat. Egy bizonyos, későre jár!" Valóban későre jár. Ám mivel a kezdet meg a vég a szakrális szemléletben összeér, nem mindig tudható – ahogy a karnevál örök űnnepén sem –, ki a bohóc meg a próféta, a remete vagy a bolond. Hiszen egyívású a tótágast álló világ középkori élményrendszere meg a pillantását szent és múlhatatlan jelképekre fűggesztő megvilágosulté, aki immár a második képciklus néven nevezettje, Buddha, ahogy a szellem grádicsain emelkedik fölfelé, lesz végűl királyfiból a fény megajándékozottja, miként európai társa, efezoszi Herakleitosz is, aki ugyanúgy ifjú hercegből lett magányos látnokká.
A francia bölcselő, René Guénon arról elmélkedik egyik esszéjében, hogy „a letelepedett népek leginkább vizuális szimbólumokkal, vagyis kűlönféle alkotóelemekből összeállított képekkel dolgoznak. Viszont a nomád népek auditív jelképekkel". Hozzáteszi később ez a kűlönös, szufivá lett bölcselő, hogy a letelepűlt népek plasztikus művészete a kristályosodás vagy – ahogy ő mondja: „kövesedés" – irányába mutat, míg a nomádok hangzó művészete az ellégiesűlés irányába. A gondolatsor, melyet most csak nagyon töredékesen van alkalmam idézni, azt sejteti, hogy mi, akiknek az a kétes becsű ajándék jutott, hogy a XX. és XXI. század fordulóján éljűnk, kőbe fagyott városainkban, ahol még az eredendően auditív költészet is könyvekbe kövesedik, s megszólaltatására ritkán van alkalom, inkább a szem élményévé válik az, aminek muzsikává kéne lennie, nos, világunk „kristályosodása", ahogy Guénon kifejezi, ezáltal nemcsak életűnk valós terét szervezi a maga törvényei szerint köribénk, hanem gondolataink és álmaink, szorongásunk és vágyaink szimbólumrendszerét is, ahogy azt most Á–nök képekké formálva e terem falain szeműgyre vehetik.
Azt mondják: ma hétszer annyian élűnk a Földön, mint nagyszűleink korában. Az ifjabbak értelemszerűen a nagyszűleink szó helyére a déd vagy űkszűleink szót helyezzék oda. A világ ettől sűrűbben lakott lett, de nem feltétlenűl élhetőbb. Kétségtelen tehát, hogy – Pilinszkyvel szólva – „későre jár". Ám az is kétségtelen, hogy az ember – ez sosem volt és sosem lesz másképp – egyszerre kezdet és vég. Egyszerre zöld madár és táncoló angyal. Egyszerre Buddha és bohóc, vagy sámán és faun, ahogy azt Németh Géza képei elárulják nekűnk.
2004. április Szepesi Attila