Csorba László:
Utazás ismeretlen állomás felé

Amikor nézegetni kezdtem Németh Géza itt kiállított képeit, egy majd százötven éves könyv jutott eszembe. Egy volt honvédtiszt, Földi János írta, az 1848-49-es szabadságharc katonája, a kűzdelem alatti és utáni élményeiről. A címe: Utazás ismeretlen állomás felé. A könyv tartalma most nem ide tartozik - de ez a cím folyton ott motoszkált az agyamban, amikor elkezdtem Géza képeiben "utazgatni". Mert hát ahogy megálltam bármelyik előtt, máris megéreztem a hívást: lépj be az én világomba, indulj el az utamon, utazz velem - de hogy hová? - azt nem lehet kitalálni. Ahogy az említett katonatiszt írta: "ismeretlen állomás felé".
Vajon tudja-e Németh Géza, hova utaznak képeinek látogatói? Szerintem nem tudja - de nem is tudhatja. Amikor kitalálta őket, ő is beléjűk lépett, és elutazott a saját ismeretlen állomásai felé. Á‰s most felajánlja, hogy utazzunk mi is. Módszere a képzőművészet egyik ősi kompozíciós ötlete: reális elemeket rak össze addig ismeretlen szerkezetben. Az elemeket a modern technika segítségével, digitális fényképeken gyűjti, a szerkesztéshez pedig számítógépet is használ. Ám összevegyíti mindezt a kézzel festés archaikus metódusaival, így nemcsak látványt állít elő, hanem igazi műtárgyat is.
Utazgatás közben jöttem rá, hogy állomáskereső képzeletem akaratlanul is azokból az elemekből akar kiindulni, építkezni, amelyekből és amelyekkel a művész dolgozott. A képek persze első pillantásra is, egyszerűen önmagukban szépek, így természetesen a motívumok forrásainak ismerete nélkűl is maradéktalanul élvezhetők. De mégis észrevettem, hogy Németh Géza nem akarta teljesen elrejteni, honnan vette az inspirációkat. Ágy, amikor felismertem a zsámbéki monostortemplom impozáns romjait a Reneszánsz című kép hátsó, kékes párájában, ettől kezdve a márványlépcsőre helyezett ajtókeretben lógó, fehér rongy számomra egy tragikus színielőadásnak lett katartikus díszlete. Nincs magyar ember, akit meg ne ragadna történelműnk szép magyar komédiája: csodálatos középkori és reneszánsz kultúrkincseink pusztulása a későbbi viharos évszázadok során. Gézának ez a költői képe engem most már erre a közösségi szomorúságra is emlékeztet. Vagy amikor a Palota című kép terében kibontakozik a fertőrákosi kőfejtő kubista oszlopcsarnoka, valahogy rögtön a római világbirodalom civilizációs súlyát érzem, s hallani vélem a borostyánúton vonuló légiók lépteinek dűbörgését. A hatalmas kamrákat ugyanis, amelyeknek a mennyezeti kőhullástól védő drótrácsozatát a művész ravaszul odavarázsolta a padlóra is, remekűl elszórakozva a kűlönféle felűletek egybeszövésével, egykor a római bányászok kezdték kivésni a jellegzetes, sötétszűrke színű, dolomitszerűen aprózódott lajtamészkőből.
A Fertő-vidék e kűlönleges látnivalója persze tucatnyi más gondolatot is előhívhat - mégis úgy vélem, a római asszociáció aligha véletlen. Képről képre haladva rá kell jönnűnk, hogy Németh Géza valahogy Itália felé tereli utazói ösztöneinket. A Repedés kivételes erejét számomra az is adja, hogy a pusztulás egy jellegzetes, emeletráépítéses római barokk bérházat fenyeget. A Délután belső feszűltségét az is megérzi, aki nem jön rá azonnal, hogy a baloldali bárterasszal szemben jobboldalt felállított görög oszlopok tetején a palermói dóm normann-gótikus toronysisakja meredezik. (Á‰n sem jöttem rá.) Á‰s a Sűllyedő századok klasszikus kultúrpesszimizmusának pontos értéséhez sem kell tudnunk, hogy a kép esztétikai korrektségét a palermói dóm egy másik részlete, a kupola és az arabeszkekkel csipkézett tetőváll biztosítja, amint éppen hősies bűszkeséggel alábuknak a homokban. Á‰s hát persze, akkor is lenyűgözött a Város című képen a hatalmas kősziklaív tetejére varázsolt, elérhetetlenűl távoli házcsoportozat, egyfajta mennyei Jeruzsálem, amikor még nem tudtam Gézától, hogy Dél-Szicília egyik gyöngye, Ragusa adta hozzá az arcát.
A konkrét részletek tehát mellékesek - de az összbenyomás egyértelmű: az itáliai és a szicíliai élmények kűlönösen erősen inspirálták Németh Gézát, hogy képeivel a maga belső tájain utazgasson. Á‰s amikor erre rájöttem, még nagyobb kedvem lett melléje szegődni virtuális útjain. Á‰s ahogy térűltűnk, fordultunk, egyszer csak nekem is összeszorította a szívemet a tengerparti homokban lépegető sirály magányossága, aki, lám, durva erőszak célpontja lehet a mai kegyetlen világban. Huss, repűlj el, szép sirály! - arra az állomásra nem akarok megérkezni, ahol téged lelőhetnek!

Csorba László