Kecskeméti Kálmán:
„Ahol a dolgok történnek..."
(Mozgó Világ 1987/7)

Beszélgetés Németh Géza festőművésszel a New York-i műkereskedelemről


Nagyon kevés festő volt képes rá, hogy elvonuljon a világ zajától és csak a belső hangokra figyelve dolgozzon. Még a nagy “kivonulók” is szomjasak voltak a hírekre. Tudjuk, hogy Gauguin Tahitin ott volt minden alkalommal a kikötőben, valahányszor francia hajó vetett horgonyt, s izgatottan faggatta a Párizsból érkezőket. Inkább az a jellemző, hogy a művészek szerettek ott lenni, “ahol a dolgok történtek”.
A dolgok persze mindig máshol történtek.
Valamikor művészpártoló fejedelmek udvaraiban, majd arisztokraták szalonjai mélyén, később polgárosodó kereskedővárosokban. Egyfelől tehát a mecenatúra közelében. Másfelől egy-egy nagy mester körül kialakult iskola, szellemi műhely vonzotta mágnesként a festőket. A múlt században Makart vagy Piloty körül Bécsben, illetve Münchenben szinte kultikus légkör alakult ki. Az első világháború után Hitler hatalomra kerüléséig Berlin szellemi és művészeti központok Európában. Dessaut 1926-tól az ott működő Bauhaus emeli be a művészettörténetbe. Végül, de nem utolsósorban Párizs, amely mindig is a művészetek fővárosának számított.
Ez az Európa-centrikus művészvándorlás a 60-as években megváltozott. Egyre többen kacsingattak Amerikára. Az Egyesült Államokban kialakított adózási rendszer előnyösen befolyásolta a kulturális célú beruházásokat, alapítványokat, ösztöndíjakat. Hatalmas piaca alakult ki a művészetnek. Európának jószerivel befellegzett. A “dolgok” ma már nem itt történnek – áthajóztak az újvilágba. Pontosabban New Yorkba. Még pontosabban Manhattanbe – amint ezt később látni fogjuk.
Egyre több magyar művész fordul meg New Yorkban. Ki turistaként, ki ösztöndíjjal szagol bele a lehetőségeknek ebbe a gazdag világába.
Németh Géza ösztöndíjjal egy esztendőt töltött New Yorkban, ahol több csoportos kiállításon vett részt, és négy önálló kiállítása volt. Tagja lett egy galériának a Sohóban, és legutóbb ismét egy hónapot töltött kint. Úgy illik, hogy bemutassam beszélgetőpartneremet, ezért röviden elmondom a legfontosabbakat róla. 1944-ben született Budapesten. 1962-ben a Képzőművészeti Gimnáziumban érettségizett, majd elvégezte az Ybl Miklós Főiskolát. 1970-től állítja ki munkáit, 1979-től tagja a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának. Németh Géza, aki egyúttal kitűnő építész is, korábban képein romokat festett, akárcsak a rajzoló Piranesi, de nem az antik világ különös építészeti tereit, hanem a pusztulás, civilizációnk pusztulásának képeit. Ezeken a romokon nem épül soha semmi újjá, a kultúrtörténet sem tud velük mit kezdeni; ezeket a romokat el kell felejteni, mert valami egészen más kezdődik az emberiség történetében.
Ezután következett el Németh Géza művészetében az a hatalmas változás, amely az organikus metaforák korszakát eredményezte. A művész különös rajzolatokat fedez fel a homokban, őslenyomatokat, gyökereket fényképez és rajzol. Megjelennek a természet démoni szitanyomatain. S amint a világunkban a kisebb dolgok magukban hordozzák az egyetemesség szellemiségét, úgy jelennek meg a festő munkáiban a kozmikus történések: elemi erejű gyűrődései az anyagnak, egy spirituális tér görbületei, belülről fénylő hatalmas formák.
Erwin Panofsky írja a manierizmus természetszemlélete kapcsán: “… a látható világ csupán a láthatatlan, >>spirituális<< tartalmak kifejezésére szolgáló metafora…” Ezek a mágikus metaforák jellemzik Németh Géza legújabb, részben Amerikában festett műveit. Különös paradoxona ennek a pályának, hogy ezek az érett stílusú munkák, annak ellenére, hogy Amerikában készültek, félreismerhetetlenül felidézi a magyar népmesékben és mondákban megelevenedő természetábrázolást. A sámánok és varázslók, manók különös világát, egy nép ősi emlékezetének helyszíneit. A mítosz tájai ezek a képek. Az őstörténeté, a kezdeteké – a kultúra születéséé.
– Magyarországon 1970 óta kiállító művész vagy. Kiállítottál az ELTE Eötvös Klubjában, a Kassák Galériában, a Fiatal Művészek Klubjában, a Vízivárosi Galériában. Részt vettél munkáiddal a Miskolci Grafikai Biennálén, a műcsarnoki össznemzeti kiállításokon. Úgy érzed ezek után, hogy tudomásul vettek itthon, jegyeznek valahol? Úgy értem, a képzőművészeti berkekben!
– Nem érzem ezt. A kiállításaimnak semmi visszhangja nem volt. Szerintem meg sem nézték azok, akiknek az lenne a dolguk, hogy odafigyeljenek a művészetre. Ennek szerintem a struktúrában rejlik az oka. Központi döntés – vagy nevezzük inkább affinitásnak – határozza meg a művészeti életet is, csakúgy, mint a gazdaságit. Most, miután Amerikából visszajöttem – 1986 tavaszán – , négy levelet írtam különböző kiállítási intézményeknek, kérve, tegyék lehetővé újabb munkáim kiállítását. Anélkül, hogy megnézték volna képeimet, három udvarias hangú válasz érkezett, hogy 1987-88-ban semmiféle lehetőség nincs a kiállításra. A Budapesti Képzőművészeti Igazgatóságtól felkeresett egy fiatal művészettörténésznő. Azzal lépett be a műterembe, hogy nincs sok ideje, siet. Képnézés közben elmeséltem néhány New York-i tapasztalatomat. Elmondtam például, hogy mennyire tetszett, hogy ott mindenkire odafigyelnek. “Ha annyira tetszett, miért nem maradt ott?” – volt a válasz. Hát nem maradtam, és nem is fogok, de már az is sértő, ahogy a kérdést felvetik.
– Tartoztál-e itthon valamilyen csoporthoz, műhelyhez, szellemi irányzathoz?
– Soha nem tartoztam csoporthoz. Alkatilag nem vagyok képes elfogadni azt, hogy egy csoportban egyeztetni kell az ideológiát. Tudom, hogy sok előnnyel jár a csoporthoz tartozás – ez nemcsak Magyarországon van így. Egy csoportra inkább odafigyelnek bárhol a világon, könnyebben jóváhagyják – nehezebb elutasítani, nem tudomásul venni, negligálni. Mindezt tudom, de én nem vagyok alkalmas rá, hogy ebben részt vegyek.
– Meg tudtál-e élni a festészetből? Ha nem, akkor miből élsz?
– Nem tudtam, most se tudnék. Ez nekem annyira nem ment, hogy 78-ban már nem volt helyem a lakásban a képektől, ezért feladtam egy hirdetést, hogy kedvező áron kiárusítom őket. Mindössze egy cukrász jelentkezett. Őt sem a képek érdekelték, szerette volna, ha a tortáira rajzolok virágokat. Építész-tervezőként és kivitelezőként dolgoztam. Jelenleg alkalmazott grafikával foglalkozom.
– Figyelemmel kíséred-e az itthoni képzőművészeti életet, és mi a véleményed róla?
– Nagyon érdekelt, ma is érdekel, hogy mi történik idehaza. Nagyon tehetséges emberek vannak itthon. Nekem úgy tűnik, nincs mindig oksági összefüggés a siker és a tehetség között. Előnyös a politikai tájékozottság és a csoporthoz tartozás. Nem árt jól ismerni a hangadó művészettörténészeket, és olyasmit csinálni, amit egyszerű besorolni valamilyen divatos irányzathoz. Egy-egy jó ideológus köré csoportosulók azután igyekeznek a kizárólagosság igényével kiszorítani mindenki mást a porondról.
– Mikor határoztad el, hogy Amerikában próbálsz szerencsét?
– Nem terveztem soha, teljesen véletlenül adódott így. Megismerkedtem egy New York-i galériással itt, Budapesten, egy társaságban. Az a meglepő dolog történt, hogy kíváncsi volt a munkáimra. Megnézte a képeimet, tetszettek neki, és felmerült az a lehetőség, hogy ösztöndíjat tud adni. Ez 83 végén volt. 84-ben kaptam egy meghívólevelet, és az ösztöndíj és az utazás 85-ben realizálódott.
– Hogyan sikerült kijutnod?
– A Művészeti alap és a Művelődési Minisztérium ösztöndíjbizottsága bírálta el a meghívást. minthogy az ösztöndíj névre szólt, simán ment minden. Megkaptam az engedélyt, így 1985. április 2-án mentem ki és 1986. április 3-án jöttem haza.
– Mekkora volt az ösztöndíj, és hogyan éltél belőle?
– A galéria tizenötezer dollárt adott. Ez ott kevés egy évre, de azért meg lehetett élni belőle. Béreltem New Yorkban egy lakást, ez vitte el az összeg jelentős részét. Szerencsére az élelem rendkívül olcsó, és így sikerült még festéket és vásznat is vennem.
– Hogyan vitted ki itthon készült képeidet?
– Az Alappal lezsűriztettem, és a Nemzeti Galéria és a Nemzeti Bank engedélyével. A vásznakat felcsavartam egy kartonhengerre és egy ládában feladtam air cargóval. Három hét alatt megérkezett. Vinni kellett a vakrámákat is, mert ott inchben másképp alakulnak a méretek, nem lehetett volna újra felfeszíteni őket. Festéket és vásznat is hazulról vittem, elég sokat dolgoztam kint.
– Hogyan sikerült kapcsolatba kerülni a többi galériával?
– Valamennyire tudtam angolul. Európaiakkal nagyon jól el tudtam beszélgetni. Amerikában aztán rá kellett jönnöm, hogy ezzel a nyelvtudással ott nem sokra megyek. Szerencsére a galériákban nem kellett sokat beszélni. Megvettem a Gallery Guide-ot, és jártam a galériákat a diáimmal. Két-három ezer galéria van New Yorkban. Mindegyiknek más a profilja. A Gallery Guide-ban benne van az is, hogy kik a kiállítók. Szinte minden irányzat képviselve van, csak geometrikus absztraktokat nem láttam sehol. Elindultam vaktában. Amikor bemegy az ember – a kelet-európai – egy ilyen galériába, ég a füle, és dadog. Azonban kellemes meglepetés éri, megnézik a munkáit; hivatalból érdekli őket, amit csinálsz. Persze legtöbbször az a reakció, hogy köszönik, van elég művészük. Minden galéria igyekszik kialakítani egy kört, akikkel dolgoznak. Amennyiben elutasítanak is, tanácsot adnak hova menj tovább. Azt is megmondják nyíltan, ha nem tetszenek a munkáid. Nem sokat köntörfalaznak. Ezt elég nehéz is nekünk megszokni. Így aztán nem túl sok helyre mentem, mert nekem ez kínos volt. Egy barátnőmet kértem meg, menjen házalni helyettem a dolgaimmal. Azt tapasztaltam, hogy csak nálunk van ez a félelem; a kintiek egész természetesnek tartják az elutasítást, és sokkal határozottabb a fellépésük. Otthonosabban mozognak ebben a közegben. Bennünk – akiket a hivatal már annyiszor megalázott – sokkot alakított ki az állandó félelem. Legtöbbet Győry Eszter festőművésznő segített. Ő hozott össze Ladányi Imre kint élő (sajnos azóta elhunyt), magyar származású festőművésszel, akivel az első perctől fogva kölcsönösen szimpatizáltunk. Megnézte a képeimet. Azt mondta, nem tudja most megmondani, hogy ezek a képek jók vagy rosszak, de ő hatvan éve él New Yorkban, és ilyeneket még nem látott, még csak hasonlókat sem. Másnap reggel felhívott. Azt mondta, annyira foglalkoztatták a munkáim, hogy most már egészen biztos benne, hogy nagyon jó képek. Bemutatott egy olasz orvosnak, aki galériát vezetett, ahol Ladányinak már korábban volt kiállítása. Ez egy kezdő galériás volt. New York egyik leggazdagabb elővárosában, Scarsdale-ben volt ez a galéria: Brucato Art Gallery. Brucatónak tetszettek a képek, kiállította őket. Szeptemberben az Art Speakben megjelent rólam egy ismertető cikk, és a helyi napilap is írt a kiállításról. A galériás megvette két képemet. Azt mondta: Nézze, Németh úr, én nem tudom, híres lesz-e Ön, vagy sem, de ennyi kockázatot vállalok. Azóta is tartjuk a kapcsolatot. Kiállított még egyszer egy úgynevezett group show-ban, ami elég vegyes anyag volt.
– Azt mondtad, Brucato úr kezdő galériás. Hogy indul egy ilyen galéria, és milyen körülmények közt marad életben?
– Nehezen indul, és még nehezebben egzisztál. Nagyon magasak a helyiségbérleti költségek, drága a propaganda, a hirdetések, a katalógusok stb. Van egy szervezet, a Galériák és Gyűjtők Szervezete. Ebbe öt év után léphet be a galériás. Ezt az öt évet kell valahogy túlélni; ez egyébként nagyon kevés galériának sikerül. A Galériák és Gyűjtők Szervezetébe belépett galériás bekerül a nemzetközileg jegyzett galériák hálózatába, ami rendkívül sok előnnyel jár. Ehhez viszonyítva is igen magas tagdíjat kell fizetni.
– Nyilván olvastad Tom Wolfe Festett malaszt című könyvét. A könyv tíz évvel ezelőtt született – mi a különbség az akkori és a mostani New York között? Steinberg, Greenberg, Roosenberg – mondanak – e neked ezek a nevek valamit?
– Olvastam Wolfe-ot. Nagyon élveztem, de nem nagyon hittem el, azt, amit írt. Túl szubjekrtívnak tartottam. Ő csak az elitről írt,a galériások legszűkebb és legelitebb rétegéről. Ebbe a körbe nem tudtam belelátni. Amit viszont láttam, és amiről Wolfe nem ír, hogy az egész műkereskedelem nagyon széles körű és nagyon demokratikusan épül fel. Nagyon széles bázisról indul. A perifériákról jönnek a jelzések. Mennél feljebb kerül az ember, annál szűkebb világban forog. Piramis. Az egész művészeti életet befolyásolja a domináns ideológia. Egy háziasszony is bármikor beviheti a festményeit valamelyik galériáshoz – ugyanolyan feltételekkel indul, mint a legjobb akadémiáról kikerült művész. A munka a döntő! Amikor bevittem a diáimat, nem kérdeztek semmit – persze azért tanácsos egy portofiliót bemutatni. Bár én nem láttam értelmét annak, hogy húsz itthoni, visszhangtalan kiállításomat dokumentáljam.
– New Yorkon kívül próbálkoztál-e más városokban kiállítani? Be lehet-e kerülni a művészeti köztudatba például Minneapolisból, San Franciscóból vagy teszem azt Dallasból?
– Nem is kísérleteztem más városokban. Bár minden városnak van saját méretére szabott művészeti élete, műkereskedelme és galériahálózata. Azonban azt tapasztaltam, az ottani töréneteket hallva, hogy a nyugati partról még talán nehezebb bekerülni a New York-i művészeti életbe, mint Európából. Ennek ellenére nem mindenki gondolja úgy, hogy feltétlenül New York-ba kell menni. A piac többé-kevésbé jól működik, és képes eltartani a festőit még egy kisvárosban is. New Yorknak mégis világviszonylatban köztponti szerepe van a művészetben, és nemcsak a képzőművészetben, hanem például a zene területén is. Ennek az egyik oka gazdasági: egyszerűen el tud tartani sok művészt. New York nem Amerika – tartják az amerikaiak. A másik okát abban látom, hogy az ott élők teljesen nyitottak, nincsenek előítéleteik az idegenekkel szemben. (A város mindenkit befogad.) És ami még külön érdekes, hogy ez nem vonatkozik Bronxra, Brooklynra vagy Queensre, csak Manhattanre.Manhattan körülbelül négyszer húsz kilóméteres terület. Itt történnek a dolgok, itt zajlik az élet.
– Milyen egy vernissage közönsége? Kik járnak kiállításokra?
– Van egy elég nagy réteg, akik mindenhol ott vannak. Egy részük az ingyen italért és a szendvicsekért. Minden galériának van saját címlistája. Eleinte vaktában szétküldenek öt-hat ezer meghívót, orvosoknak, mérnököknek, üzletembereknek. Aki eljön, az beírja a nevét és a címét a vendégkönyvbe; ezzel jelzi, hogy igényt tart a továbbbi kapcsolattartásra. Ez a másik része a közönségnek. A harmadik csoportot a művész hozza magával, az ő vevőköre, ismeretsége. Minden galéria alkalmaz egy vagy több ügynököt saját üzletkörrel (kritikusok, művészettörténészek, gyűjtők stb.); ők alkotják a negyedik csoportot. Ezeken kívül sok véletlenszerűen betérő is akad. Megnyitóbeszédet tartani általában nem szokás, a meghívóra ezt írják: Artist Reception, plusz a dátum és az, hogy este nyolctól tízig. Ha az ember barátkozós, három-négy ilyen vernissage után már sok ismerőse van. Egyébként is mindenki érdeklődő és jóindulatú. Bizalommal vannak egymás iránt is. Nem az az első gondolatuk, hogy messziről jött ember azt hazudik, amit akar, nem kell bemutatnod a diplomádat ás a reputációdat ahhoz, hogy elfogadjanak. A képekkel ugyanígy vannak. A vendégkönyvekben nincsenek olyan baromságok, amilyeneket nálunk gyakran olvashatni: “Vigyék elmegyógyintézetbe azt a marhát, aki ilyeneket mázol!” vagy “Hogy engedhetik meg ezt a förtelmet?!” stb. Visszafogottabbak a vélemények.
– Milyen a művész státusza? Van-e Művészeti Alap? Ki lehet művész, és ki dönti el, hogy ez igen, az nem?
– Nem tudok róla, hogy ilyesmi létezne. Olyan bizots nincs, hogy elvégez valaki egy művészeti iskolát, és attól mát biztosított a karrierje. Mindenki művész, aki annak mondja magát. El kell hinni, hogy aki ott ezt a lehetetlen szakmát választja, annak komoly a szándéka. Bárhol sokkal kisebb erőfeszítéssel többet lehet keresni – ez hitelesíti a választást.Vannak nagy cégek által kiírt pályázatok vagy állami megrendelések. Ezeket mindig választott bizottság értékeli. Minden nagyobb cégnek van egy vagy több művészeti tanácsadója (art director). A cégek a kulturális kiadásaikat leírhatják az adójukból. Van az úgynevezett PS 1. nemzetközi és nemzeti művészeti fórum. APS 1. ösztöndíjat ad belföldi és külföldi művészeknek. Ebbe a szervezetbe beléphetnek különböző országok, cirka negyvenezer dollár az évi tagság. A tagországok ezért évente egy vagy két művészt küldhetnek New Yorkba. A queensi PS 1. műteremház a nemzetközi művészek nagy kommunája. Egy volt iskolát alakítottak át, műtermeket alakítottak ki, azonkívül több kiállítótermet létesítettek. Vasárnaponként minden műterem nyitott. Az ott dolgozók a falnak támasztják készülő munkáikat; alkalmi-kiállítások ezek. Rengeteg az érdeklődő. Nézelődnek, beszélgetnek. Lakner László is egy ilyen PS1. ösztöndíjjal volt New Yorkban – Nyugat-Berlin adta neki.
Ha galériatulajdonos rendez kiálítást valakinek, akkor ő dönti el, hogy mit állít ki. Az ő pénze fekszik a kiállításban. Minden kiállításkor többoldalas szerződést kötnek, ami tartalmazza a kiállítás időtartamát, a területet, azt, hogy a reklámról ki milyen arányban gondoskodik, eladás esetén milyen arányban oszlik a bevétel. Általában negyven százalék körül részesedik a galériatulajdonos.
– Hogyan rétegződnek a galériák?
– Vannak galériák, ahol nagyszériás nyomatokat és posztereket árulnak, valamint kereteznek is. Azután vannak, amelyek giccset árulnak – mindenfélét. Van ott cica, szentkép és rafinált absztrakt giccs; közös vonásuk a könnyen aldható sztereotípia. Vannak úgynevezett kooperációs galériák (Coop Gallery). Ez azt jelent, hogy tíz-húsz művész összeáll, és mindenki befizet annyi pénzt, amiből fent lehet tartani a galériát és fizetni lehet egy ügyvezető művészeti igazgatót. Ezek a galériák valamelyest megvédik a művészeket a piac “farkastörvényeitől”, de mégsincs olyan súlyuk, mint a magángalériáknak. Nincs mögöttük a profi magángalériák kockázatvállalása.
Van, aki bérbeadja a galériáját, azonban kevés művész él ezzel a lehetőséggel, mert igen költséges. A Madison avenue-n tizetötezer dollár körül van a kétheti bére egy ilyen galériának.
Elhelyezkedés szempontjából a Madison avenue-n, a 80. utcától délre az 57. utcáig – a Whitney múzeum körül – sok előkelő galéria található. Ezek elsősorban 19. századi és a 20. század eleji európai és amerikai művészekkel foglalkoznak, tahát a klasszikusokkal. A 71. utca és a Madison avenue sarkán található a magyar Kövesdy Pál galériája is, aki a század eleji magyar művészekkel, főleg Kassákkal és körével foglalkozik. Húsz évvel ezelőtt ez a környék volt a művészeti nyüzsgés centruma, ma már azonban igen drága galériák ezek. Az 57. utca fiatalabb és izgalmasabb – élőbb. A Madison avenue-tól a 6. avenue-ig tart. Az 57. utcában van Tibor de Nagy galériája. Ez igen jó nevű galéria, de magyarokkal nem foglakozik. Mikor nála jártam, nagyon udvarias volt, megnézte a diáimat és azt mondta: “Össze vagyok omolva, de magyarokkal elvből nem foglalkozom”. Tartotta magát a fogadalmához.
Ezen a környéken mai művészeket allítanak ki, de már nevesebbeket. Ide nagyon nehéz bejutni. Az a galériás, aki itt bemutat egy festőt, esetlleg több százezer dollárt fektet a vállakozásába. Ez a magas bérleti díjat, a szinte kötelező reklámokat, az adminisztrációt és az egyéb járulékos költségeket foglalja magában. A legfontosabb hely ma a Soho, ahol több száz galéria van. Itt könnyebben vállalnak kockázatot egy kezdő bemutatásához.
A jövő, ami felé megy a dolog, úgy néz ki: a Lower East Side. Itt jelenleg pincékben és kis, tizetöt négyzetméteres lyukakban vannak olcsó kiállítások. Nagyon érdekes, vad dolgok. Ma már érdemes itt kiállítani, azonban estefelé meggondolandó erre merészkedni, mert elég kemyény hely. Sok a kábítós és a kétes figura.
– Vannak-e domináns irányzatok, csoportok?
– Nem nagyn. Sandro Chia és Clemente új expresszionizmusa után, azt beszélik, jön vissza a geometrikus absztrakt – sokkal több részlettel, díszítéssel. Geometria – meglágyítva. Egyébként pedig minden egymás mellett létezik, nagy békességben. Nem befolyásolják egymás érdekeit. Láttam ortodox analitikus kubizmust is – mindent el lehet adni. Elsődleges kérdés a képpel való közvetlen, személyes kapcsolat; ez adja az értéket. Hogy azután ez realizmus, fotorealizmus, absztrakt, szürrealista – ez másodlagos kérdés.
– New Yorkban kell-e élni ahhoz, hogy részt vegyél az ottani művészeti életben, vagy lehet “levelező” úton eredményt elérni?
– Fontos a jelenlét, mert nagy a tülekedés a kiállításokért. Ha nem vagy ott, elfelejtenek. A másik ok: ha egy ügynök akar venni a galériától húsz általad festett képet, és nem tudod azonnal szállítani, mástól vesznek. Akkor is elestél az üzlettől, ha mondjuk Párizsban élsz és két hét alatt szállítasz. Persze ez csak addig van így, míg nincs akkora neved, hogy azt már veszik.
– Milyenek a jövedelmek, az adózás, az árak?
– Egységes az adózás a jövedelem után. Viszont az összes indokolt kiadásaidat levonhatod a jövedelmedből. A művészek egészen abszurd címeken is. Például munkád érdekében Japánba kell utaznod, shinto szentélyeket tanulmányozni. A jövedelmek nagyon széles határok között mozognak. A képek kilencven százaléka ezer dollár küröl van árazva, azonban egy nevesebb művész munkáinál az ár felmehet százezer-kétszázezer dollárra is. Clemente munkái Leo Castelinél hetven-száz ezer dollár körül mozogtak, a nyomatai is négyezerért keltek el. Az East Side-on már háromszáz dollárért is lehet szobrot venni, különböző applikált térplasztikákat például. És egészen jókat is.
– Melyek azok a lapok, folyóiratok, amelyek eligazítják az érdeklődőket ebben a dzsungelben?
– Mindenekelőtt a New York Times pénteki, vasárnapi számai közöl olyan művészeti kritikákat, amelyek nagyon szakszerűek és tárgyilagosak. Ezeket a rovatokat nem lehet “megvásárolni”. Van még a Village Voice című, igen színvonalas kulturális hetilap, film, zene és képzőművészeti térgyú írásokkal. Az Art Speak és az Art World kéthetente megjelenő tájékoztatók. Ezekben száz-száztöven művészről írnak esetenként. Sorolhatnám még; Manhattan Art, Art News, Art in Amerika, Flash Art stb. Mindenki odafigyel, tájékozódik, azonban mindenkinek privát ügye, hogy mit olvas.
Botero elmondta, hogy amikor New Yorkba érkezett, annyira utálták a munkáit a kritikusok, hogy egy alkalommal az egyik újságíró, ak felment a műtermébe, egész este háttal állt a képeinek, csak hogy ne kelljen néznie őket. Hat-nyolc évig nyomorgott New Yorkban, míg azután Mary Bonne felfedezte, de igazán Párizsban futot be.
– Azért a “dolgok” máshol is megtörténhetnek!