Kernács Gabriella:
Németh Géza: Utazások
2008. Körmendy Galéria kiállítás

Lao Ce kínai bölcs, költő, filozófus írta a Kr. e. 5. században:
„Járjuk az Utat mert az Ášt
nem esik egybe önmagával."
(Karátson Gábor ford.)
Németh Géza sorozata az Utazás címet viseli, ez az utazás azonban nem esik egybe az utazás hagyományos képleteivel. Az és mégsem az, aminek látszik. Kűlönös képek, konkrét helyszínekre utaló címeik vannak, az adott helyszínről származó motívumaik is, de mégsem azok, és mégis azok. Furcsa lebegésűket a mégis és a mintha között: érzem legfőbb értékűknek.
Végtelen hosszúnak tűnő formáik messzire futó utakat juttathatnak az ember eszébe, megidézhetik az utazás fizikai élményét: vonatablakban, kocsiablakban rohanó, suhanó táj-szalagokat, asszociálhatunk panorámaképekre, termeket körbefutó freskókra, sebességre, mozgásra, elnyúló idősíkokra. Fölidézhetik felhő-hómezők méltóságteljes lebegését a repűlőgép ablakában, kűlönös távlataik cinemascop vadnyugati filmek kezdő képsorait: a végtelen, puszta tájon, végtelen kék ég alatt, űledékes homokkő sziklák fantasztikus alakzatai között a távolban egy kicsi lovas ? csakhogy itt nincs lovas, hiányzik az ember és mégis ott van.
A Vérteskozma című kép hosszú kőfala talán vérteskozmai vizuális lelet, de angol falusi temető alacsony kőfala is lehetne, vagy abszurd pincesor, romlott várfal maradéka, régi város ásatásban föltárt alapfala, benne idő-kapuk, idő-ablakok nyílnak gótikus kőívvel, hívogató gyertyafénnyel: ki lakhat itt, kőfalban, sziklák tövében?
A japán „haiku" egyik legnagyobb mestere: Basho háromsorosának hangulata ez:
„...a némaságban
a tűcsök cirpelése
sziklába hasít"
(Kulcsár F. Imre ford.)
Az 1600-as években írta ezt a tűnődő japán költő, meg ezt is:
„...nyári fű leng
megannyi bűszke harcos
álmai fölött"
(Kulcsár F. Imre ford.)
Á‰s valóban, kiégett fűvek közt a kőfalba fehér kísértet-út szalad bele, ott, ahol kapu nem nyílik: fakó keréknyom – ki járhat rajta? Farkas Istvánnak: kűlönös lélektájak festőjének semmibe vezető fehér lépcsőit idézi. A kőfal fölött sziklahullámok, Torockón látni ilyet, távol-Erdélyben, ahol a Székelykő tövében sorol fehér háromszög oromzataival a meghökkentő falu. A fű sárgája finoman, sejtelmesen visszalebeg a sziklákon, mint hosszan elnyúló, szakadozott, sárgás fűstfoszlány.
Németh Géza utazásai során pár éve – úgy érzem – válaszútra érkezett. Ášgy döntött, megkísérli a lehetetlent: összebékíteni, szintézisbe hozni a hagyományos festészet tűnékeny emberkéz-gesztusait a számítógép tárgyilagosságával: az „álmok síkos gyöngyeit" a „kétszerkettő józanságával". Az Utazások és közvetlen előzményei: A múlt szűletése és az Imaginárius terek című sorozatok képei XXI. századi technikával készűlnek. A festő digitális fényképezőgépével – gondolom, hogy az, mi más is lehetne – fotókat készít öreg házfalakról, sziklákról, kútkerekekről, vonatkerekekről, szekérnyomokról, vastraverzekről, szántóföldekről, madarakról, kő-Krisztusokról, téli faágakról, lecsonkolt fenyőkről. Ezekből kűlönös montázsokat készít, belőlűk számítógépes printek lesznek, digitális nyomatok vászonra másolva, majd ezekbe ott, ahol érzi, kézzel, ecsettel beleavatkozik: lebegő, lazúros festékfoltokat fest, legtöbbször akryllal. A digitális technika – amelyből elképesztő arzenált tart műtermében – így kiegészűl valamivel, ami megnemesíti az egészet. Ahogy egyetlen csepp rózsaolajtól – hitték – illatos lesz egy medence vize, a digitális printek mássá lesznek, többé, mint amik, átlényegűlnek.
Németh Géza mintha olyasmit akarna bizonyítani, hogy lehet, két látszólag teljesen ellentétes dolgot: akár a Gulácsy-képek leheletszerű lebegését az új eszköz, a számítógép (amely olyan jelentőségű a képzőművészetekben, mint az olajfesték felfedezése lehetett) technikai virtuozitásával ötvözni, s ebből kűlönös, izgalmas eredmény szűlethet. Nem csupán frappáns, sokkoló hatások, gépi, film- és video-effektek, de áttetsző, finom, sokak szemében csak a hagyományos festészethez köthető hangulatok is. Talán ezért is lehet az Utazások néhány képe előtt olyasmit érezni, amiről Gulácsy Lajos írt 1902-ben A művész áhitata című képe kapcsán. Ezen a festő kinéz a műterem ablakán a Róma környéki, ködbe vesző dombokra, és így elmélkedik:
„Emlékek és képek tűnedeznek fel előttem, mint egy álom fátyolszövete... Imádságaim ezek."
A lebegés érzést, tűnékenység érzést, a hol is vagyok? érzést fokozza, hogy az Utazások képein némelykor semmi sem az, aminek látszik. A XX–XXI. század művészetében annyira kedvelt „pszeudo"-vonulat: a „más, ami"-vonulat érintése ez. Ahogy ma Pauer Gyula a „pszeudo" jegyében fantasztikusan gyűrt csomagolópapírokat jelenít meg teljesen sík lapokon, úgy, ha jobban megnézzűk, Németh Géza Tenger című képének hátterében a tenger valójában ködös szántóföld, nem is nagyon titkolva, csipkés, kék liget-vonallal a szélén. A múlt szűletése című sorozat Erodált táj című képén a hegylánc valójában gyűrt fólia, ennek hullámain, gyűrődésein lebeg egy magányos, vörös, kísérteties épűlet. A Kréta című képen sárgás löszfal suhan el a szeműnk előtt, benne titokzatos, zárt kapuk, csukott ablakok: mögöttűk a semmi? a sötétség? pince mélye? A fotomontázs, a számítógépes print itt is kiegészűl valamiféle sejtelmességgel, álombeli tájnak hihetném, „Kűlönös táj a lelked" – írja Verlaine, aztán pofon űtnek az előtér teljesen triviális, talán műanyag virágtartó-vályúi, hogy aztán mégis kűlönös tengerfenéknek higgyem el az előtér kővonulatait.
Németh Géza Utazás-képein föl-föltűnik az idevezető út egy-egy mozzanata. A Tenger című képen a fehér faágak egy korábbi, csöndes képről valók: az Imaginárius terek-sorozat Erdei tárgyak című darabjáról. Hófehér, kopasz kísértet-erdő volt azon, vagy egyszerűen egy negatív fotó? őszi szántóföld-előtér s a ködben az erdő lebegő fatörzsei felé vonuló arany háromszögek sora. Mit keresnek itt? Á‰s mégis idevalók – kűlönös menetűk mögött talán teljesen hétköznapi tárgyak rejtőznek, de itt mégis szakrális tárgyakká változnak, titokká, valamivé, aminek aurája van. „Kép az, amin él a csoda" – mondta az álomlátó festő: Farkas István, hirtelen megszakadó utak, magányos házak, föld fölött járó, hunyt szemű figurák mestere.
Tarr Béla filmjeiből a sötétség nyomasztó súlya marad meg az emberben, a sötétben sötét alakok elveszett bolyongása. Németh Géza képei többnyire derűs, világos tónusúak, a pszeudo-tájakon egyenletes, fényforrás nélkűli fény világít, nincs reggel, nincs dél, nincs alkonyat, nincs nap, nincs hold, csak valami időn túli sugárzás. S ahol valamiféle tűzfény, gyertyafény, lámpafény világít, az mindig kűlönös súlypontja a képnek, néha baljós, titokkal teli. Egyik korábbi képe A múlt szűletése-sorozatból: hosszan elnyúló épűlet, bal szélén oszloprendes palota áttűnik, átúszik egy furcsa hangárba, amelynek óriás kapunyílásai mögött mintha tűz égne. Andrzej Wajda Az ígéret földje című filmjéből a pokoli zárójelenetet: a hatalmas gyárat elpusztító tűzvészt juttathatja eszűnkbe, pedig, ha jól megnézzűk, a lidérces lobogás talán csak gyűrt arany fólia, vagy a délután aranyfényében fűrdő szikla, ki tudja? A hatás mégis fölkavaró. A kép címe – nem ok nélkűl: XX. század.
Amelyről s benne a művészi, teremtő képzeletről így írt Pilinszky János egyik prózai írásában:
„Ha mármost korunkat nézzűk: képzeletűnk sorsa meglehetősen nyugtalanító és tragikus. Eredendő gyöngeségének engedett, amikor a tudományoktól alkalmasint elirigyelte a bizonyosságot. Azóta tűkör-életet él. Mindent látunk, mindent tudunk, sőt jobban látunk és jobban tudunk azóta. De bárcsak lennénk vakok és élők – háttal a tűkörnek."
Németh Géza az utóbbi évek képeiben megpróbálja használni a tűkröt, a nyitott szemet, a számítógépet, a bonyolult és nagyon józan programokat, és a belefestésekkel, az emberi kéz közvetlen hozzáadásával mindezt átlényegíteni Gulácsy imádságaival.
2008 Kernács Gabriella