Takács Ferenc:
A tárgyiasult pillanat 1989

Működés és a mű örök paradoxonja a művészet, organikus élettevékenység és halott, egyedi dolog feszűlt kettősségében hat, fogadtatik be, azaz így van, s másként nem is képes lenni. A kép alkalmi tárgyiasulás mindössze, egy élő folyamat holt lenyomata, hátahagyott jele. Másrészt csupán ez van, ezek a lenyomatok és jelek, amelyekkel mi, a befogadók beérni vagyunk kénytelenek: a halott látszat mindig pontatlan és részleges tudósításával az eleven működésről és a tiszta folyamatról.
Ezt a paradox állapotot kűlönös világossággal érzékelteti minden kiállítás, s még inkább így van ez az olyan kiállítások esetében, mint Németh Gézáé: voltaképp negyedszázadnál is hosszabb az a működés és folyamat, melynek most az utolsó három évét tanulmányozhatjuk. Egy kimerevített tárgyiasult pillanatot, mely holt és esendő, s mely rögvest egy hasonlóan holt és esendő műveletre: a skatulyázásra csábítja a nézőt. Első benyomásunk, s a benyomásunkat gyorsan követő általánosításunk eredménye a megállapítás: Németh Géza (mostanában) expresszionista képeket készít. Skatulya és címke ez persze. De arra azért alkalmas, hogy összevetéseket tegyűnk, például észrevegyűk, hogy a képek tartalmas hasonlóságokat mutatnak a régi, klasszikus expresszionizmus látomásával, persze nem valamiféle anakronisztikus utánzás vagy naiv követelés formájában, hanem inkább megfontolt visszarévedés és a szeretetteljes felidézés kettős aktusával. Ugyanígy, ez a címke segít észrevenni, hogy Németh Géza a maga szuverén fejlődése mostanában olyan munkára sarkallja, amely egy nemzetközi áramlattal, a nyolcvanas évek neo-fauve-ként, neoexpresszionizmusként emlegetett áramlatával összhangzik, sőt tart vele némi rokonságot.
De keressűnk inkább a tárgyiasult pillanatban azőt létrehozó, levető és hátrahagyó mozgást, az eleven működést, melynek az expresszionista modor csupán megnyilvánulási eszköze, alkalmi köznyelv, közös nyelv, melynek révén megnyilvánulhat, azaz publikussá, közössé és nyilvánossá válhat. Érdemes keresni: ez a tárgyiasult pillanat páratlanul tartalmas mozgásról tudósít, ennek a rövid időszaknak szokatlanul gazdag és árnyalt időrendje van. A legkorábbi képeken a „tiszta” expresszionizmus talányosan feszűlt összhatással ötvöződik a kontúros, hűvösöbben geometrikus látványanalízissel; később nyugalmasan lírai, oldottan „érzelmes” képek következnek, s ezeknek gyakran – motivikus - anekdotikus értelemben vett – témájuk is van, bár közvetlen időrendi szomszédságukban akadnak indulatosabb változatok is, melyek – legalábbis hatásukat tekintve – más expresszionista leágazásokra (absztrakt expresszionizmus, tasizmus, akciófestészet) vetnek egy-egy kritikusan érdeklődő oldalpillantást; s végűl a legújabb képek harsányabb koloritja, az erőteljesen extrovertált hatás, sőt közérdekű közlendő (lásd a Diktátor-festményeket) újabb mozgás, újabb izgalmas elmozdulás Németh Géza mostani „köznyelvének” az idiómarendszerén belűl.
De megvan ennek a mozgásnak az időrendtől fűggetlen belső és állandó eleme is. Németh Géza képei tartalmasan „haboznak” az ábrázolás és a kifejezés, a köznapilag látott odakinti világ felismerhető reprodukciója és a meghatározatlan belső látomás projekciója között; részben úgy, hogy figuratív– pontosabban: figuratívabb – és nonfiguratív –nonfiguratívabb – képeket váltakoztat egymással alkotójuk, mintegy a két minőség vegyítési arányait próbálgatván. De van számos olyan képe is ebből a három évből, ahol a mű ezt a „habozást önnön megfogalmazási elveként testesíti meg: ilyenek például a „vakolt” képek, melyek talánya arra kényszeríti nézőjűket, hogy alakot – ábrázolást fedezzen fel bennűk (esetleg valami földi tájat, ahogy éjszakai légifelvételeken vagy űrhajófotográfiákon látható), hogy azután rögtön meg is tagadja a nézőtől a felismerhető ábrázolás, az otthonos figurativitás vigaszát és bizonyosságát. Paradoxonjuk – ha figuratívnak nézem őket, nonfiguratívnak mutatkoznak, ha pedig nonfiguratívként próbálom felfogni, figuratívnak nyilvánítják magukat – Németh Géza működésének rejtett mozgatójára vet fényt: alkotójuk a régi, a klasszikus modernek módjára hiszi, hogy a műnek igenis van jelentése és közlendője, s hogy ezek forrása az alkotói személyiség, képzelet és akarat; de közben későbbi, mai „posztmodernek” szellemében azt is tudja, hogy ez a régi krédó voltaképpen hittétel csupán, azaz racionális és szkeptikus alapon nagyon is megkérdőjelezhető. Ezért van, hogy Németh Géza képei erős és határozott módon jelentenek, miközben fenntartják maguknak a jogot, hogy ne jelentsenek, hogy a nézőjűk igenis ne ringathassa bele magát az egyértelműség kényelmes és hamis érzésébe. Képei mindig ennek az eleven belső drámának a demonstrációi, hívő bizonyosságnak és okos bizonytalanságnak az ötvözetei; ezért jók.