Takács Ferenc:
A tárgyiasult pillanat 1989

MÁ»ködés és a mÁ» örök paradoxonja a mÁ»vészet, organikus élettevékeny-ség és halott, egyedi dolog feszűlt kettÁ´sségében hat, fogadtatik be, azaz így van, s másként nem is képes lenni. A kép alkalmi tárgyiasulás mindössze, egy élÁ´ folyamat holt lenyomata, hátahagyott jele. Másrészt csupán ez van, ezek a lenyomatok és jelek, amelyekkel mi, a befogadók beérni vagyunk kénytelenek: a halott látszat mindig pontatlan és részleges tudósításával az eleven mÁ»ködésrÁ´l és a tiszta folyamatról.
Ezt a paradox állapotot kűlönös világossággal érzékelteti minden kiállítás, s még inkább így van ez az olyan kiállítások esetében, mint Németh Gézáé: voltaképp negyedszázadnál is hosszabb az a mÁ»ködés és folyamat, melynek most az utolsó három évét tanulmányozhatjuk. Egy kimerevített tárgyiasult pillanatot, mely holt és esendÁ´, s mely rögvest egy hasonlóan holt és esendÁ´ mÁ»veletre: a skatulyázásra csábítja a nézÁ´t. ElsÁ´ benyomásunk, s a benyomásunkat gyorsan követÁ´ általánosításunk eredménye a megállapítás: Németh Géza (mostanában) expresszionista képeket készít. Skatulya és címke ez persze. De arra azért alkalmas, hogy összevetéseket tegyűnk, például észrevegyűk, hogy a képek tartalmas hasonlóságokat mutatnak a régi, klasszikus expresszionizmus látomásával, persze nem valamiféle anakronisztikus utánzás vagy naiv követelés formájában, hanem inkább megfontolt visszarévedés és a szeretetteljes felidézés kettÁ´s aktusával. Ugyanígy, ez a címke segít észrevenni, hogy Németh Géza a maga szuverén fejlÁ´dése mostanában olyan munkára sarkallja, amely egy nemzetközi áramlattal, a nyolcvanas évek neo-fauve-ként, neoexpresszionizmusként emlegetett áramlatával összhangzik, sÁ´t tart vele némi rokonságot.
De keressűnk inkább a tárgyiasult pillanatban az Á´t létrehozó, levetÁ´ és hátrahagyó mozgást, az eleven mÁ»ködést, melynek az expresszionista modor csupán megnyilvánulási eszköze, alkalmi köznyelv, közös nyelv, melynek révén megnyilvánulhat, azaz publikussá, közössé és nyilvánossá válhat. Á‰rdemes keresni: ez a tárgyiasult pillanat páratlanul tartalmas mozgásról tudósít, ennek a rövid idÁ´szaknak szokatlanul gazdag és árnyalt idÁ´rendje van. A legkorábbi képeken a „tiszta“ expresszionizmus talányosan feszűlt összhatással ötvözÁ´dik a kontúros, hÁ»vösöbben geometrikus látványanalízissel; késÁ´bb nyugalmasan lírai, oldottan „érzelmes“ képek következnek, s ezeknek gyakran – motivikus - anekdotikus értelemben vett – témájuk is van, bár közvetlen idÁ´rendi szomszédságukban akadnak indulatosabb változatok is, melyek – legalábbis hatásukat tekintve – más expresszionista leágazásokra (absztrakt expresszionizmus, tasizmus, akciófestészet) vetnek egy-egy kritikusan érdeklÁ´dÁ´ oldalpillantást; s végűl a legújabb képek harsányabb koloritja, az erÁ´teljesen extrovertált hatás, sÁ´t közérdekÁ» közlendÁ´ (lásd a Diktátor-festményeket) újabb mozgás, újabb izgalmas elmozdulás Németh Géza mostani „köznyelvének“ az idiómarendszerén belűl.
De megvan ennek a mozgásnak az idÁ´rendtÁ´l fűggetlen belsÁ´ és állandó eleme is. Németh Géza képei tartalmasan „haboznak“ az ábrázolás és a kifejezés, a köznapilag látott odakinti világ felismerhetÁ´ reprodukciója és a meghatározatlan belsÁ´ látomás projekciója között; részben úgy, hogy figuratív– pontosabban: figuratívabb – és nonfiguratív –nonfiguratívabb – képeket váltakoztat egymással alkotójuk, mintegy a két minÁ´ség vegyítési arányait próbálgatván. De van számos olyan képe is ebbÁ´l a három év -bÁ´l, ahol a mÁ» ezt a „habozást önnön megfogalmazási elveként testesíti meg: ilyenek például a „vakolt“ képek, melyek talánya arra kényszeríti nézÁ´jűket, hogy alakot – ábrázolást fedezzen fel bennűk (esetleg valami földi tájat, ahogy éjszakai légifelvételeken vagy Á»rhajófotográfiákon lát -ható), hogy azután rögtön meg is tagadja a nézÁ´tÁ´l a felismerhetÁ´ ábrázolás, az otthonos figurativitás vigaszát és bizonyosságát. Paradoxonjuk – ha figuratívnak nézem Á´ket, nonfiguratívnak mutatkoznak, ha pedig nonfiguratívként próbálom felfogni, figuratívnak nyilvánítják magukat – Németh Géza mÁ»ködésének rejtett mozgatójára vet fényt: alkotójuk a régi, a klasszikus modernek módjára hiszi, hogy a mÁ»nek igenis van jelentése és közlendÁ´je, s hogy ezek forrása az alkotói személyiség, képzelet és akarat; de közben késÁ´bbi, mai „posztmodernek“ szellemében azt is tudja, hogy ez a régi krédó voltaképpen hittétel csupán, azaz racionális és szkeptikus alapon nagyon is megkérdÁ´jelezhetÁ´. Ezért van, hogy Németh Géza képei erÁ´s és határozott módon jelentenek, miközben fenntartják maguknak a jogot, hogy ne jelentsenek, hogy a nézÁ´jűk igenis ne ringathassa bele magát az egyértelmÁ»ség kényelmes és hamis érzésébe. Képei mindig ennek az eleven belsÁ´ drámának a demonstrációi, hívÁ´ bizonyosságnak és okos bizonytalanságnak az ötvözetei; ezért jók.