S. Nagy Katalin:
Testament, 1993–1994
Kiállítva: 2000, Szoboszló Gallery, Hajdúszoboszló és
1995. Ášjpest Galéria, Budapest
1994. Moszkva, Magyar Kulturális Központ

A legújabb, 1993–1994-ben festett képek részben folytatásai az előző korszakok felfedezéseinek (Próféta, 1993; Mózes, 1994; Torzó, 1994; Zöld angyal, 1994; Tapír, 1994; Fennakadva, 1994), részben új út keresésének dokumentumai. Utolsó, 1994-ben készűlt képeivel visszatér a ’80-as éveket megelőző időszakhoz. Bibliai témájú sorozatba kezd (Zöld angyal, 1994; Próféta, 1994; Mózes, 1994). Mózes személye régóta foglalkoztatja: újraolvasta Thomas Mannt és Freudot. A regényt realisztikus részletei, Freudot új aspektusai (a zsidóság) miatt. Saját Mózes-képéről azt mondja: „a látszólag realisztikus részletek: vizuális csapda".
Németh Géza azáltal is kapcsolódik korunk jellegzetes festőmagatartásához, hogy folytonosan kísérletezik a képteremtés technikai feltételeivel, a végső felűletre felvitelt igen aktív előmunkálatok, próbák készítik elő. A képlétrehozás folyamata nem a vásznon indul: a festő új és új eljárásmódot alakít ki, kűlönféle fázisokat iktat be a képelgondolás és – kivitelezés közé. Az előkészítés szakaszában – több periódusban – fontossá válik a fotó, a plasztika. Nemcsak a festmények értelmezését, hatását segíti, hogy az egyes darabok egy sorozat részei: a festést megelőző szakaszokban is sorozatok, variációk készűlnek a plasztika, a fotó, a papírkép segítségével. Folytonos figyelem, alakítás, szellemi izgalom, kézműves tevékenykedés és intellektuális kontroll, aktivitás, cselekvő viszony a festő és a festmény, a festészet között.
Transzformációk egész sora a gondolat szűletésétől a kép megszűletéséig. A kép, a kész mű par excellence festmény, „teljes egész", önmagában létező vizualitás, mégis fontos, hogy a képteremtés nemcsak a festés maga, nemcsak a vásznon történik, hanem a munka, a festést megelőző szakaszok folyamatában, az akciókban, a farost vagy vászon elé állás előtti időben, a köztes termékek létrehozásában. Igen tudatos a megelőző munkaszakasz, és tudatos a sík felűleten a festékrétegek technikai kivitelezése is.
A visszavonult, defenzív alkotói magatartás, a közvetlen világtól, a potenciális befogadóktól elfordulás velejárója a ’70–80-as években alkotó művészek alapállásának: ódzkodnak a politikától, a szociológiától, minden társadalmi beavatkozástól. Csak a művészet, maga a képteremtés fontos, az expresszió, azaz a kifejezés. Művészet és befogadó, művészet és társadalom helyett maga a művészet a lényeg az önmagát egyre inkább személyisége kalodájába záró művésznek. A művészlét autonómiáját azonban maguk a művek kérdőjelezik meg, amelyekbe az alkotó belefesti érzékenységét, képzeteit, individualitását, önmaga létének bizonyítékait. A megmutatkozás igénye természetes eleme a művészlétnek. A mű, a festmény ki akar lépni az ismeretlenségből, s visszhangra vágyik. Talán ezért is kérdőjelezhető meg minden posztmodern teória. A mű leválik alkotójáról, s miként a művész a manipuláló társadalommal, a piaccal, a kűlső tényezőkkel kerűl oppozícióba, s csak önmagára akar figyelni, önmagát kifejezni, megjeleníteni, a mű a művésszel fordul szembe, s a művésztől fűggetlen létezésformákban (kiállítás, reprodukció, magántulajdonba kerűlés) kezdi önálló életét.

1995 S. Nagy Katalin